1.
Nem mondom, hogy a legkellemesebb vállalkozás két gyerekkel önismereti tréningezni. Nyilván ők ketten az indikátorai ennek a most még végeláthatatlan folyamatnak, de akkor sem könnyű. Dühítő. Egyszerűbb lett volna trenírozni és pallérozni önmagam még gyermektelenül. Akkor ordíthattam volna és ott, ahol és amikor jólesik, úgy mint egy féreg vagy egy sakál. Következmények nélkül őrjönghettem volna. Nincs már Lipót, nem vittek volna sehova... Nem lett volna súlya. Így, anyaként viszont már van. Nem is kicsi. Nyilván a gyerekekkel is küzdök a magammal folytatott harcban. Mégis kin csapódna le ez az egész?! Sajnos rajtuk. Még jó, hogy szinte mindent megbocsájtanak. Azon vagyok, hogy egyre kevesebbet kelljen.
2.
Mikor kezdődött ez az egész ön-rendberakósdi? A gyerekneveléssel. Markánsan látszott, hogy a hozott, tanult nevelési mintáim nem alkalmazhatók az én gyerekeimre. Nem csak miattuk. Sokkal inkább miattam. Nem éreztem jól magam abban a nevelési rendszerben, amellyel próbálkoztam náluk. Nem barátom az üvöltés, sem a verés. Nem az én útjaim. Nem mintha engem állandóan terrorizáltak volna otthon. Nincs konkrét emlékem testi fenyítésről. Kiabálásról már inkább. De könyörgök, ha csak ennyi a családban lévő probléma, akkor miről beszélünk. Hát nem erről, hanem ami e mögött van. Egy diszfunkcionális családról. Ez sem egy tragédia, csupán ténymegállapítás. Nem a diszesség a kérdés, hanem a mértéke. Mindemellett szeretem a családom. Talán túlságosan is. Ha őszinte vagyok, akkor azt mondom, hogy függök is tőle. És ez az önmunka lényege, alfája és ómegája. A családról való leválás. Harminc évesen. Tudom, hogy nem a kor számít. De akkor is...
3.
Miért ereszkedtem alá a bugyraimba, szedtem szét magam ízekre és próbálom azóta is összerakni az igazi magam? Rendkívül prózai. Mert kurva szarul voltam. Mert nem okozott már semmi tartós örömöt. Mert fáradt és csüggedt voltam. Mert nem működtek a kapcsolataim. Állandóan küszködtem a gyerekeimmel, a napi rutinnal, a lelkiismeretemmel, mindennel ami körülvett és bennem volt. Ez kívülről nem látszott. Maximum a tünetek: idegesség, arrogancia, hisztérikus kirohanások, agresszió, fáradtság, a gyerekek testi fenyítése stb. Meg is kaptam a magamét: Minek hisztériázol? Te olyan hisztis vagy. Tegyél a rosszkedved ellen! Ne hagyd eluralkodni! Küzdjél! Miért bántod a gyerekeid? (Jók ezek a mondatok. Szöges bakanccsal léptek az arcomba...)
Rendben. De mivel is küzdjek? Azt éreztem, hiába veszek újra és újra egy mély levegőt, és indulok neki tiszta lappal a problémáknak, egy pillanat alatt ki lehet zökkenteni az ál-békéből és visszatérek ahhoz, ami ellen küzdök. Egy idegbeteghez. Legalábbis ennek éreztem magam. Nem nagyon tudtam erőt meríteni a mindennapokhoz, mert az összes tartalékom feléltem és a mai napig se nagyon tudom, miből tudnék leginkább erőt nyerni.
4.
Hogyan indul el egy ilyen folyamat? Amikor végre kimondtam, hogy elég! Elég a kihasználásból, az áldozatokból, a felesleges és alaptalan lelkiismeret furdalásból, a megfelelési kényszerből. Mindenből elég, ami eddig majdnem felőrölt. Valami nem működik jól és ez kicsinál engem. De mi hibádzik? Férjem van. Két gyerekem. Házam, autóm. Nem élünk rosszul, sőt. Élnek a szüleim, a testvéreim. Mindenki egészséges. Nincs fogyatékosság, nincs rák. Mi a csuda emészt, ha ennyire jó dolgom van? Hogy lehetek ennyire hálátlan mindezért? Mert az örök elégedetlenség beszél belőled! Ahelyett, hogy hálás lennél! - szólott a lelkiismeretem. Örülj, hogy van két lábad. - mondja anyukám. Néha ez nem elég. Nekem nem volt elég. Nem segített a marcangolás és az önvád. Ez olyan Münchausen bárós. Fogd meg a hajad, aztán húzd már ki magad abból a katyvaszból, amibe magad miatt estél bele. Hát persze. Nyazsgem, kedves szintén diszfunkcionális lelkiismeretem! Innentől átveszem az irányítást! És látá énmagam, hogy ez jó!